Főoldal

Az emlékek emlékei

Egyszer elég egy pillanat, elfelejteni egy életet

- máskor nem elég egy élet, elfelejteni egy pillanatot...

Emlékül,hogy emlékezz,amikor emlékem már csak emlék lesz!

Egy napját nem tudom megfogni és körülhatárolni életemnek, mert a mai napomban benne van a tegnap emléke és a holnap vágya, sőt úgy érzem, hogy az egész múltam és egész jövőm bizonyos értelemben benne foglaltatik mindennapi életemben. Ahogyan személy szerint folytatásnak és kezdetnek érzem magam a világban, ugyanígy napjaim is folytatásai és kezdetei a történelmi folytonosságnak, úgy mondhatnám: a jelenben létezem, és az időtlenségben élek. Néha majdnem kétségbeejtő ennek a tudata, máskor azonban boldogsággal tölt el az az érzés, hogy az egyetemesség része vagyok, s hogy a világ ezer történését, az emberi küzdelmek sokértelműségét, a tengerek vadságát és a virágok szelídséget, a lemondás szomorúságát és a kezdeményezés örömét, a múltat és a jövőt egyszerre hordom a tudatomban. Néha majdnem kétségbeejtő ez a határtalanság, (...) és én mégsem kívánok változtatni rajta. Nem akarok eltelni magammal, nem akarok dogmákba vakulni és formulákat szajkózni. Nem leélni, hanem megélni kívánom az életemet.

Emlékeim közt van egy tépett levél, Levél, melyet nem is küldtem el. Féltékenység szülte, e bolond szenvedély, De olvassuk csak el, mit mond a levél… Mondd, mért szeretsz te mást, És én csak téged. Mért másnak örülsz úgy, Ahogy én néked? Ha mellém sodort egyszer már az élet, Én nem engedlek oly könnyen el. Mondd, mért adtál reményt És oly sok álmot, Ha mástól akarod a boldogságot? Mondd, mért fogadtad el szerelmes szívem, És hogyha elfogadtad, most mért dobtad el? Az első pillanatban megmondhattad volna, Szólhattál volna, ne kezdjük el. De te lázba jöttél s lágyan átkarolva, Hozzám hajolva, hazudtad el. Hogy nem szeretsz te mást, enyém a szíved, S lásd, kis búcsúlevél lett az ígéret. De én ezt a kis levelet most összetépem, Ha így akartad, hát nekem se fáj.